Ide írd a kitalált karaktered történetét!

Név: Gregory Edgar Adams
Becenév: Greg, Gregory, Adams, de a "Hé, bunkókám!"-ra is felkapja a fejét
Nem: férfi
Faj: nomád vámpír
Kor: Öregebb, mint a nagyanyád
Született: pontos dátum ismeretlen
Származás: Valahol Európában

Története: Az emberi élet legalább akkora szívás, mintha aranyhal lennél. Rövid távú emlékek, jelentéktelen élet. Csak amolyan halvány vázlatszerű képek maradtak nekem is belőle, abból a korból, mikor még meglincseltek, bebörtönöztek és felkötöttek, ha azt merted állítani, hogy a Föld kerek. Minden bizonnyal rendfenntartás céljából. Vagy csak a törvény íróinak nem volt gyerekszobája...
De ez a történet most nem róluk szól. Nem kis egoizmussal, sokkal inkább rólam.
Képzelj el Európa közepén egy apró hercegséget, amit sem térképek, sem a történelem nem jegyzett fel. Összesen egy városkából és öt - hat faluból állt. Tipikusan arra jó ez a hely, hogy elszármazz onnan. Vagy legyél abban az igen apró kisebbségében, akikre szeretettel gondolnak vissza, és akik minden bizonnyal azon a légypiszkon penészednek meg. Nos én az utóbb említettekhez terveztem, hogy tartozni fogok. A szüleim röghöz tapadt földművesek - mai szóval parasztok - voltak, ahogy mindenki más is arra felé. Jó embereknek is lehetne őket nevezni kábé akkora értelmi szinttel, mint egy szellemi fogyatékos szobor. Mindig fekete báránynak éreztem magam a közelükben, vagy akár a városban, vagy a falvakban. Általában két lehetőség között vacilláltam ilyenkor. Az első, hogy én lógok ki, a második, hogy ők. Sosem jutottam dűlőre. Részemről olyan normális voltam, amennyire ember azon a vidéken kizárt, hogy lehetett. És itt volt egy kis baj. Lehet, hogy ennek a vidéknek van egy csupán rám immúnis mellékhatása, ami különös vonzalmat képez a mókusok és teknősök fogyasztására, valamint rendkívüli agresszivitást okoz. Ez az egyetlen előnye a kis birodalomnak: az erőszak. Mert az erőszakot orvosolni kell. Legtöbbször, akkoriban, háborúkkal. De egy ilyen jámbor kinézetű államot egy 25 fős sereggel - melynek jómagam is tagja voltam - nem vettek volna komolyan. Így a légiónak koránt sem nevezhető harci csoportosulás külföldi csatákban segédkezett. Leginkább Anglia Franciaországban vívott küzdelmeiben. Természetesen a kalandvágy nem jelent sikert. Ez esetben biztos nem. Mert hiába a buzgóság, attól még előfordulhat, hogy nem a győztes oldalon állunk. És ami megtörténhet, az meg is történik. És aminek megtörténése következményeket vonzhat maga után, nos… az maga után is vonzza. Így egy vereséggel teli összeütközés után hadi fogolyként végeztem egy tucat társammal együtt. Négy éve voltam már a szakmában, és egy negyed évszázados múlt állt mögöttem, amit a sajátomnak tudhattam. Vajnyi kevés kedvem volt börtönben rohadni. Se feleségem, se gyerekem nem volt. A szüleimre még csak gondolni sem mertem, a hányingher kerülgetett tőlük. Be kellett lássam, nem siratnak sokan, ha megdöglenék, egy szűk sötét cellában... Ki jutni. Egyedül ezt a célt tűztem ki magam elé. Az első napok könnyen teltek, de mire észbe kaptál volna a napokból hónapok lettek. A hónapokból meg lassan egy év. Azt hiszem július volt. 'Különleges indokból' amnesztiát kaptak az öt évnél kevesebb idő óta fogva tartottak, azzal a feltétellel, ha egy hónapon belül elhagyják az országot. Mindez állítólag annak köszönhető, hogy valami Kolumbusz nevű alak visszatért egy több hónapos hajóútból. A börtön igazgatója korábban fogadást kötött vele, aminek domináns tárgya volt az aranytalálás. Vagy valami hasonló.
Két évszakkal később járunk a helyszín Portugália. Rendeződni látszott a sorom. Egy Barbara nevű lánynak udvaroltam akkoriban. Gyönyörű volt. Szőke haj, sápadt bőr, sötét szemek, amik néha piros színben játszanak. Nem emlékszem a pontos helyzetre, hogy hogyan s mint csak arra, hogy az ő arca bámul rám. A karom tisztázatlan körülmények között a szájában, és mintha elmúlt volna valami bennem. Először csak olyan volt, mint egy forró zuhany. Utána sokkal melegebb, égetőbb. Ma arra lehetne hasonlítani, mint mikor jód izotópot tartalmazó infúziót nyomnak a vénáidba. Csak sokkal erősebb, és jóval tovább tart. Vagy szimplán, amit átéltem az minden mazoista orgazmusa. Ha elemezni akarnám az egész szituációt, végső soron olyan, mint egy beavatási szertartás. Kiszakadni a társadalomból, ahogy a nem kifejezetten barátságos - engem utólag egészen meglepett, lehet, hogy csak azért, mert én is az lettem - vámpír kiválaszt magának. Ez persze nem tudatos. Nem tehetsz róla. Ilyen a genetikai adottságod. Vonzza az eszenciád, vagy mid. A második a próbatétel rész, ugyebár. Ez sem annyira bonyolult. Nincs más dolgod, mint túlélni az átváltoztatást. Jobban belegondolva nem is vagy képes másra itt. Legrosszabb esetben a beavatód, vagy átváltoztatód (vagy hívd, minek akarod), nem bír magával és megöl. Szívás helyzet, de kellenek rizikók bele. A harmadik és egyben utolsó lépcsőfok már jóval kacifántosabb. Elhelyezkedés az új státuszban. Rajtad áll, hogy mit kezdesz az életeddel. Csak ritkán jön segítség. De amolyan bonuszként megkapod a halhatatlanságot és az örök fiatalságot egy 'sajátos étrend' és teljes genetikai átkódolás fejében. De vigyázni kell, mert ha egyszer belevágsz nincs visszaút.
Ez persze tényszerűsítve, általánosítva van így. Személyesen sokkal inkább egy különleges, halálszerű valaminek fogtam fel. Nem fizikai értelmében, inkább lelki és emberségi rész elmúlásában. És ugye kezdetben van a depresszió. Nagyjából két percig tartott, amíg megtudtam, és viszonylag felfogtam, hogy mi is történt velem. Nem mondanám, hogy egy leány álom volt így sem. A következő a tagadás. Ezen pár nap alatt túlestem. Csak egy kétségbe esett kapaszkodó keresés volt, hogy megnyugodjak, hogy ez csak átmeneti, nem a valóság. De a szomjúság, és a megváltozott külső jegyek bizonyítottan nem illúziók voltak. A kétségbe vonás fölösleges volt. Helyette jött a düh. Nem tudom ki ellen irányult. Talán mindenki felé. A világnak, mert ők nem olyanok, mint én. Barbarának, mert miatta már nem vagyok olyan, mint a világ, és magamnak is, mert haragudtam Barbarára. Pedig soha többé nem is láttam. Az egész groteszk helyzet, mint valami rosszul komponált több száz éves álom, amit a gyűlölet vezérel. Nem a legjobb kalauz, de elég ahhoz, hogy tapasztalj, láss és tanulj...
A halál után az első dolog, amit elvesztesz az életed. A következő az illúzióid.
A IX. század végén járunk. A vérengző korszakom végleg véget ért. Ebből nem következik, hogy szakítottam az emberi vérrel. Inkább a forrongás belül alább hagyott. Hallottam arról, hogy ilyenkor vannak, akik átállnak állatokra, de engem nem vitt rá az undor. Előbb kóstolnék ismét 'a halandók' által kreált ételt. Csupán annyi történt, hogy észrevétlenül és akaratlanul - sőt meglepő fázis kihagyással (értsd, az alkudozás ki maradt. Csak az ördöggel köthettem volna alkut, annyira elvetemült meg nem lettem) - eljutottam a beletörődés szintre. A józanész - már ha van nekem ilyen - vezérelt ezentúl. Próbáltam számba venni, hogy mit csináltam az elmúlt pár száz évben. Voltam háborúkban, vadásztam békeidőben, bóklásztam a világban, de mindig olyan volt, mint egy velem párhuzamos dimenzió. A francia forradalom. Semmi. A száz éves háború, Joan D’Arc-al. Megint csak semmi. Amerika felfedezésének elismerése. Itt sem történt velem semmi különös. A szüleim halála. Még ez sem érintett meg. Érzelmileg egy nulla lettem. És mit csinál a legtöbb reményvesztett ilyenkor? Hogy erre válaszolni tudjak, nem ártott volna anyámra figyelnem annak idején, amikor beszél hozzám. De nem figyeltem, így nem tudom, hogy mit mondott. Bár, az sem biztos, hogy ez segített volna. Szóval, e felől, mindent egybevéve fogalmam sincs. Részemről 'emberi' fogalakozásba kezdtem. Olyanba, ahol senkit nem érdekel a neved, a korod, a múltad. Szerencsésebb, ha nincs is neked. Hogy hidegvérrel tudj ölni, ne legyen semmi ellen fenntartásod, csak végezd, amit rád bíznak. Röviden egy londoni bérgyilkossá váltam. Jól fizetett, igen jó kis meló volt. És gyakorlatilag ők választották nekem a vacsoráimat. Ez így ment egészen 1920-ig. Gondolom, mindenki tudja, hogy mi történt akkor. Ha nem, akkor segítek egy kicsit. Az első világháború. Ilyenkor egy ennyire veszélyes hivatásban vagy akár fajban, mint az enyém, nem árt csöndben maradni, és olyan sebesen elhúzni a harc elől, amennyire csak lehet. Szibériába utaztam. Ott a kutya sem keresne. És ami még jobb, az ott élőket sem hiányolná senki, ha időnként el-eltűnnének. Pletykák is terjengtek rólam, mint a hegyekben élő, sötét gróf, aki embereket eszik. Majdnem mindent eltaláltak. Kivéve azt, hogy én még sem neveztem ezt teljesen életnek. Gróf sem voltam és az embereket nem ettem, hanem a vérüket ittam. Amúgy meg, tényleg, minden passzolt. De, ezeket figyelembe véve, több hír szólt rólam, mint amit eltűrhetőnek tartottam. Magyarul, több volt, mint a nulla. A nyolcvanas évek vége felé elhagytam az országot, aztán a kontinenst is. Különböző közlekedési eszközök meg miegymás segítségével, átszeltem Európát és az Atlanti óceánt. Amerikában, New York-ban telepedtem le. Ez az a város, ami primitív civilizációjáról, a felhőkarcolóiról és a koronás szobráról híres. A „Nagy Alma”. Ott még két fejjel sem lennék feltűnő, ahogy bárki más sem. Ez kapóra jött. Szereztem egy lakást valahol a belvárosban. Nem túl forgalmas része, és elég sok ott a bűnözés így a kis vadászataim fel sem tűnnek a halálozási statisztikákban. Szóval, elég gázos hely ahhoz, hogy azt higgye egy ember, hogy én vagyok az utolsó dolog, amitől tartania kell. De ez így is van jól. Nem igaz?

Külső: Nem vagyok egy égi meszelő, úgy 179 centi magas vagyok csupán. Sötét hajam és szemem van. Bár kontaktlencsét viselek - nem tudom, miért - így a szemeim zöldeskéknek látszanak. Alatta sötét karikák ülnek, amit a legtöbb ember annak tud be, hogy punk rockos kinézetem van alapból. A bőröm fehér, márvány szerű, jéghideg, ahogy a legtöbb fajtársamé is. Nem tartom magam igazán szépnek. Emberként sem voltam egy esztétikai csoda, de teljesen elégedett vagyok a külsőmmel.

Képesség: - - -

Jellem: Kívülről félszeg, komoly alaknak tűnök, de ez koránt sincs így. Örök gyereknek tartom magam, szörnyű humorérzékkel, de ha van nekem olyan, akkor arany szívvel. Na jó, azért még sem. De ezt el kellett mondjam, hogy valami jó tulajdonságot találjak… Kissé szarkasztikus vagyok, imádok ironizálni. Többnyire megy is nekem. Lazán veszek bizonyos dolgokat, de amúgy legtöbbször törvénytisztelő állampolgár vagyok. Kár, hogy nem az emberek világában... A kisujjamat sem mozdítanám meg másokért. Ha valami nem az én dolgom, azért bele ártom magam, mindent össze kuszálok és a probléma nagy részében ott hagyok másokat. Könnyen alkalmazkodok mindenhez és mindenkihez, kivéve a bezártsághoz. Csúcs ragadozóként a táplálékomnak szeretek mostanában kíméletes és gyors halált. De ez nem mindig sikerül. Bár senki sem tökéletes. A ruházatom követi a XXI. századot. És be kell lássam, eddig ez a korszak jön be a legjobban.