Előszoba

„Szabadesés. Zuhanás. Szél a képembe csap… Megtorpanok. Lebegek. Nagy fény. És vége. Eltűnik. Csak csend. És semmi más. Szelíden burkol. Sötéten fon maga köré. Nem zavar…”
- Ashton… – „halkan szólít valaki. Ah, igen, itt vagyok, mit akarsz? Mit? Hogy? Miért? Felelj, ha kérdezlek. Úgy illik. Nem tudtad?”
- Ashton! – „újra a hang, érzem, a valaki a vállamhoz ér. Ne, ne fogj meg, nagyon kérlek. Ne húzz vissza, nem akarom…”
- Ébredj már te rohadék! – *lerántotta rólam a takarót. Hirtelen felnyitottam a szemem, valami csaj hajolt fölém. Szőkén, idegesen, melltartó nélkül. Álmosan rápislogtam.*
- Na végre. Dél van, nekem meg ideje lelépnem. De csakhogy tudd, lógsz még húsz dolcsival. – *mondta ravasz vigyorral a képén. Elcsigázott mozdulatokkal felültem az ágyon, közben méregettem a lányt, meztelen melleit, a csípőjét, hm, a bugyiját úgy tűnik, már megtalálta. A hajamba túrtam, miközben igyekeztem használható emlékeket gyűjteni a tegnap estéről, vagy a ma hajnalról… hú, öcsém, hát ez nem ment. Pedig kezdetekben nem ártott volna, ha mondjuk, rájövök, hol a fenében lehetek. És hogy hívják ezt a nőt?*
- Ha odaadom a pénzt, lelépsz? - *kérdeztem végül hosszas szünet után, mire ő, miközben ruháit szedegette össze, biztosított afelől, hogy haladéktalanul eltűnik. Többet nem is látom. Ahhoz képest, hogy éjjeli lepke, egész kedves lány. Féloldalasan rámosolyogtam, majd elkezdtem a pénztárcám után kutatni…*

*Pár óra múlva már az utcán sétáltam. Egyedül, flegmán eregetve a cigaretta füstöt. Barommód le voltam rohadva, öregem, látnod kellett volna. Túl voltam már a második hányáson a tegnap nyakalt piák miatt, a gyomrom még mindig émelygett, ráadásként, amikor öltözködtem, azt hittem, egyáltalán nem lesz kirívó, ha a szokásos farmer helyett a piros csőgatyámat ráncigálom magamra. Tévedtem. Minden harmadik rohadt alak alaposan megbámult magának. Ami jó, jó, hát nézzék csak a seggem, ha ettől lesznek boldogok, de egy idő után ez elég idegesítő. Bár, jól átgondolva, őszintén megvallva, talán mégsem ez a legnagyobb problémám. Valami más, valami keményebb…*
„Hazudtak nekem.
De nem egy olyan ártatlan füllentésszerűt, nem olyan elhanyagolhatót. Igazán durvát. Azt mondták, hogyha egy kicsit is hiszek magamban, minden jobb lehet. Hogy kövessem az álmaimat, meg egy csomó másik szerencse süti szlogent. Hazugság. Egész idáig ezt csináltam, és úgy tűnik, ebből csak annyi a nyereményem, hogy olyan kurvákat dughatok, akik csak délben hajlandóak tiplizni, ha fizetsz nekik. Szart se ér. Szart se. És mit lehet tenni? Nem tudom, komolyan nem. De elmondhatom, én mit csináltam. Becéloztam az egyetlen Washingtoni ismerősöm házát. Csak reménykedek, hogy nem dob ki, amint meglát. Nem számítok olyan mély, erős lelki fröccsre, nehogy azt hidd. Én csak… én… hát igazából sejtelmem sincs, mire számítok.” *De már nincs mit tenni, szinte már a bejárati ajtónál állok. Kopogással nem is tökölök, még a cigimet se dobom el, úgy tépem fel az ajtót*
- Hahó, Zach! Itthon vagy? - *kiáltottam az előszobában.*