Zeneszoba

//Írtam a tánciskolába //

*Mielőtt beléptünk volna az ajtó, megfogtam a kezét, és magamhoz húztam. Egyszerűen szájon csókoltam, majd szélesen rámosolyogtam, és az ajtóhoz léptem, és kinyitottam előtte.*
- Csak Ön után, hölgyem! *mondtam még mindig mosolyogva. Mikor belépett az ajtón körbenéztem az utcán. Fura érzésem volt, valahogy ijesztőnek, hogy még nem találtak rám, se Cullenék, se a kutyusaik. A jövendőmondó kis törpe biztosan látta, hogy jövök. Egyáltalán ne m is aggódnak az itt létem miatt?*

*Az ajtóban mellé léptem és széles mosoly jelent meg az arcomon.*
-Itt Forks-ban... bár utcányira innen...*mondtam mosolyogva. Kimentünk az ajtón és becsuktam a hátunk mögött az ajtót. Megfogtam a kezét és elindultunk a tánciskola felé. Az edzéseket ketten szoktunk tartani. Én meg a táncostársam aki kicsit más... szóval kicsit melegebb az átlagnál, de egyébként nagyon jófej imádom. 10 percnyi séta után elértük a tánciskolát........*

-»go tánciskola

*Az ajtónál vártam rá, miközben fel-alá rohangált a házban, hogy összepakoljon, s átöltözzön, mikor újra megjelent a lépcsőn rámosolyogtam, megvártam, amíg mellém ér és csak utána kérdeztem meg.:*
- Na és hol van ez a suli?

*Hogy szeretném-e? Naná... ha lehetne hozzánőnék. Széles mosoly jelent meg az arcomon majd 10 percnyi rohangálás, nevetgélés, pakolás, öltözködés után sikerült indulásrakésszé változtatni magamat. Egy farmer csónadrág volt rjtam, magassarkú, egy szép felső és egy vékony sál. Magamhoz vettem a táskámat.*
-Indulhatunk...*kiabáltam elégedetten bár biztos voltam abban, ha suttogtam volna akkor is hall. Szépen leszökdécseltem a lépcsőn majd az ajtóban megálltam. Szerintem gyalog fogunk menni mivel nincsen messze a tánciskola..*

- Ha szeretnéd, hogy menjek, akkor elkísérlek. *válaszoltam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam nem voltam biztos benne, hogy az a néhány őzike elég volt ahhoz, hogy kibírjam az emberek között, de úgy gondoltam, ha túl veszélyessé válna a helyzet egyszerűen csak elrohanok. Elmosolyodtam, és ezúttal én csókoltam meg őt, majd hátrébb léptem.*
- Akkor indulunk? *kérdeztem mosolyogva*

*Csendesen hallgattam és teljesen biztos voltam abban, hogy nem fogok rákérdezni arra, hogy pontosan mi volt a dolga. Vannak olyan részletek, azt hiszem, amiről jobb ha nem tudok. Lassan feldolgoztam az információkat. Az utolsó mondatánál hatalmas mosoly ült ki az arcomra és lábujjhegyre állva megpusziltam a száját.
Az ótára pillantottam. Még kb 1 órám volt és táncórát kell tartanom.*
-Ömmm... el kell mennem... táncórám lesz... pontosabban én tartom... eljösz velem?*kérdeztem mosolyogva.*

*Lassan kezdtem bele a magyarázatomba, hogy a lehető legpontosabban elmagyarázhassam neki a helyzetet.*
- Háromszáz év alatt nagyon megunhatod a semmittevést *tréfálkoztam*
- A Volturrinak igen ritkán akadt dolga, és ha mégis nem volt éppen kellemes elvégezni a dolgunkat. Aro parancsolt nekünk. Ő volt a vezérünk. Mi pedig mindenképp engedelmeskedtünk neki. Hála Chelsea-nek *itt egy pillanatra elhallgattam, majd másképpen folytattam.*
- Egy ideje már gondolkozom azon, hogy elhagyom őket, de nem akartam egyedül otthagyni a húgomat. Aztán a húgom, már nem volt többé olyan mint régen. ha ismernéd, tudnád milyen fura, ha azt mondom jobb szerettem olyannak, amilyen régen volt. Nem volt többé miért maradnom, de abban sem voltam biztos, hogy egyedül tudnék-e boldogulni. Ott minden biztos volt, ha eljövök minden bizonytalanná lesz.
*ennél a pontnál elmosolyodtam, és csak kicsivel később folytattam.*
- Aztán találkoztam veled, és ez eldöntötte a helyzetet.

//semmi gond //

*Csendesen hallgattam. Kicsit ez így elgondolkoztatott. Látszott rajta, hogy valami oka van annak, hogy csak nehézkesen mondta el ezeket a dolgokat. Szóval több száz éve él és velük van. És most it van velem. Ettől kicsit rossz előérzetem lett. Lehet, hogy mégsem marad vele? Lehet, hogy vissza kell mennie?*
-És 300 év után... nem lesz kicsit zavaró, hogy nem vagy ott hanem itt vagy velem?*kérdeztem. A 300 év kicsit nehezen jött ki belőlem mert ez számomra felfoghatatlanul hosszú idő volt.*

*Elgondolkodtam. Fogalmam sem volt mit válaszoljak. Nem akartam hazudni neki. De féltem. Így is túl sokat tud. Bőven eleget, hogy a Volturrinak oka legyen bántani őt.*
- Nem. Nem egyedül éltem. Klánom volt. *Itt egy pillanatra elakadtam, nem tudtam folytassam-e még. Aztán már megállíthatatlanul törtek fel belőlem a szavak.*
- Őszintén szólva a minek volt a legnagyobb vámpír klán a történelemben. Még most is az. A húgom és én több mint háromszáz éve tartozunk hozzájuk.

s.: Bocsi, hogy csak most válaszoltam, de eddig nem volt rá alkalmam.

*Kicsit elgondolkoztam.*
-Felnőttem. Tehát nem bántottak. És lehet, hogy saját magamat kímélem meg azzal, ha nem tudom, hogy ki az aki a város vérére pályázik..*mondtam csendesen egy halvány mosollyal.*
-Ahonnan jöttünk az már érdekesebb. Volterrában egyedül voltál vagy volt családod vagy klán vagy nem is tudom hogy nevezzem...?*kérdeztem kiváncsian. Tudni szeretnék róla, hogyha volt valami ilyesmi mert akkor van annak esélye, hogy utánunk jöjjenek és visszavigyék Őt amit persze minden lehetséges ezközzel meg szeretnék akadályozni. Közben az arcát figyeltem halványan mosolyogva. Még mindig olyan mint egy álom. Olyan hihetetlen és mégis igaz...*

*Óvatosan két ujjam közé vettem azt a tincset, ami a szeme előtt volt, és elsimítottam.*
- Nem hiszem el, hogy nincsen egyetlen kérdésed sem. *Mondtam közben, de nem néztem rá. Még mindig a hajával babráltam.*
- Ennyire nem érdekel, hogy vérszívó szörnyetegek között nőttél fel, és még azt sem tudtad, hogy léteznek?

*Csendesen hallgattam. Nem akartam megzavarni, de közben furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kiről vagyis kikről van szó. Vámpírok ez egyértelmű, de kiváncsi lennék arra, hogy kik. Csendesen magamban végigfutattam a környéken élőket. Lehet, hogy nem is itteniekről beszélt mégis kiváncsi voltam, hogy vajon most, hogy már tudom milyen egy vámpír kívülről, rá illene-e valakire/valakikre a vámpírszerep. Lassan beugrott. Cullen-ék. És Bella. Bella Swan. Ő ember az biztos. Esetlen és törékeny ember. Viszont Edward meg a többiek eléggé beleillenek ebbe a szerepbe. Ezt a gondolatmenetet csendesen végigfutattam magamban majd az utolsó mondatára újra a szmébe néztem egy kicsit talán kislányos mosollyal és még el is pirultam majd halkan nevetve megráztam alig láthatóan a fejemet. Egy hajtincs az arcomban maradt. Mosolyogva megpróbáltam elfújni ami nem jött össze mivel elmozdult ugyan de ugyanoda visszahelyezkedett...*

*Egy ideig csak élveztem a pillanatot. Éreztem az illatát, mely teljesen elbódított. De ellenálltam.*
- Tudod, sosem értettem meg őket. *törtem meg a csendet. Természetesen Cullenékről beszéltem, de persze Ő ezt nem tudhatta. Igazából olyan volt, mintha csak hangosan akarnám kimondani a szavakat, de nem szánom azokat senkinek sem.*
- Már akkor sem amikor az elsővel találkoztam. Olyan nagy volt a kísértés, és mégis ellenállt. Nem bírtam felfogni miért. Aztán a családja. Ők is mindannyian követték. Nem bírtam felfogni miért akarnak az emberekéhez hasonló érzéseket.
- Aztán jött az emberlány. És a kérdés: hogyan szerethet bele egy száz éves vámpír egy hétköznapi lányba? Mi megöljük az embereket, levadásszuk, hogy élhessünk. De ő! Inkább meghalt volna, mint hogy hagyja, hogy a lánynak bármi baja essen. *Itt egy kis szünetet tartottam, és a karjaim között lévő lányra néztem.*
- Csak most kezdem megérteni őket...

*Hát most mit mondjak? Az hiszem képes lennék a zoknimba olvadni a mosolyától. Ilyet még nem éreztem soha. Ez valami fura. Erősebben kötődök hozzá mint bárki máshoz eddigi életemben. Ez veszéleyes dolog. Nem azért mert vámpír hanem azért mert ha Ő nem így érez és elhagy egyszer akkor elég nagyot eshetek pofára. De most itt van. És csakis ez számít. A szeme színe erősebb. Vöröses de vannak benne aranybarna csíkok. Nem csak.. csak néhány és talán észre sem venném ha nem lennék ilyen közel hozzá.
Mosolyogva figyeltem továbbra is az arcát majd odabújtam hozzá és az arcomat a nyakához érintettem és csendesen álltam, becsukott szemekkel. Közben a szintetizátor szakadatlanul játszotta a már-már szinte nevetségesen egyszerű, gyermeteg dallamot mégis annyira megnyugtató volt..*

*Visszamosolyogtam, és ezúttal én csókoltam meg őt. Sokkal könnyebb volt most a közelében lennem most, hogy már nem éreztem a mardosó szomjúságot. Igaz valószínűleg sokkal könnyebb lett volna, ha emberrel találkozom, de nem volt kedvem felhívni a figyelmet magamra.
"Cullenék azonnal rájönnének, hogy itt vagyok, köszönet és hála a drága gondolat olvasójuknak" *gondoltam miközben hasztalanul próbáltam elfojtani a torkomból érkező morgást* "Cullenék valószínűleg békén hagynának, de azok az átkozott kutyák..."
*Gyorsan félbe szakítottam a gondolatmenetemet, és újra Roxanne arcára pillantottam.*

*Egy darabig nem vettem észre mivel hangtalanul mozgott és csukva volt a szemem. Amikor kinyitottam a szememet és megfordultam kis híján beleütköztem, de még időben megállítottam a mozdulatot. Széles mosoly jelent meg az arcomon. A szintetizátor csendesen tovább játszotta a dallamot. Mosolyogva figyeltem Alec arcát. Lassan lábujjhegyre álltam és óvatosan megpusziltam a száját majd lassan leereszkedtem. Magasabb volt mint Én. Körülbelül egy fél fejjel így muszáj volt lábujjhegyre állnom. De nem baj. Ez így szerintem pont ideális. Mosolyogva figyeltem az arcát.*

*Felértem a lépcsőn, és megláttam Őt. Gyönyörű volt, miközben a szoba közepén táncolt. Olyan kecses volt, miközben sorban végig táncolta a gyakorlatokat, a szintetizátor által játszott zenére. Lassan mögé léptem, és vártam, hogy felém forduljon.*

*Gondoltam így legalább elleszek amíg Alec visszajön. Leültem a szintetizátorhoz. Kicsit gondolkoztam végül bekapcsoltam és játszani kezdtem. Az ujjaimat figyeltem miközben rutinosan lejátszottam az ismerős dallamot. Aztán amikor a feléhez értem lassan lehunytam a szememet és úgy játszottam tovább. Létezik az, hogy valakibe ilyen könnyen beleszeressen egy ember? Voltam már szerelmes, de az közel sem volt ahhoz amit most érzek Alec iránt. Szeretem Őt. Akarom Őt. Ő vámpír. Nem öregszik. Én viszont meg fogok öregedni, vagy elüt egy autó, vagy megbetegszem. Ez az egész vámpírlét... olyan hideg és idegen volt számomra. Olyan elrettentő és elriasztó. De ez az egyetlen módja annak, hogy igazán vele lehessek. Várni fogok még. Ha szeret és tényleg így maradnak a dolgok akkor meg fogom rá kérni. Meg fogom kérni arra, hogy változtasson át.
Lenyomtam egy gombot a szintetizátoron ami visszajátszotta a dallamot amit eddig játszottam. Lassan felálltam és a szoba közepére mentem. A papucsomat kirúgtam a szoba szélére. Kicsit nyújtottam majd lassan táncolni kezdtem, balettot a zene ritmusára, csukott szemmel.*

...